Kádár Katalin grafikáiról

Van-e lírai léleknek, egyáltalán legbensőbb érzéseinknek kiterjedése? S ha igen, megragadható-e grafikai eszközökkel az az állapot, amiben az ember — vagyis a művész — szemérmes szemérmetlenséggel kénytelen vallani? A civil életben a bezárkózást segítő titok-őrzést sok minden (családi kapcsolat, kibeszélhetetlen múlt) körülbástyázhatja. Ám az alkotó, ha hű marad eszméihez: a vonalháló labirintusában is az igaz kimondása vezérli, éppenséggel a falak lebontátában találhatja meg az eszménzi munkálkodást. Az önfeltárás gesztusában. Hogy a vállalt pőreség egyúttal — paradoxon — segítse a kiteljesedést.

Kádár Katalin önálló grafikai lapjain artisztikus jelbeszéd tudatosítja bennünk, hogy a személyére jellemző, áradó s egyszersmind vissza is fogott (némelykor megcsendesülő) érzésvilág, jóllehet egyik alapját a romantika adja, nem irodalmias, nem elbeszélő jellegű. A művészt nem a történés érdekli, hanem a mögötte — benne? — fölsejlő érzések: a szerelem, az öröm, a gyász, a fájdalom, a magány, az elszakadás, s ha illuzórikus is, a természettel való „egyesülés” víz-föld-ég jelképrendszerében kinyilvánított harmóniája. A kevés öröm és humorról árulkodó élet-helyzet (Nagyfröccs, kisfröccs – 1993) — noha ez utóbbiban is a hullám föltarajlása adja a különleges alakzatokat — csak arra jó, hogy még fokozottabban lássuk a velük szemben álló, a lírai ént nemegyszer megejtő módon kivetítő érzések valódiságát.

A szenvedély, sokszor erotikára utaló motívumaival ott lobog a természetben — ebből a szempontból a nagy méretű akvarell, a Hullámjáték (1996) és a szitanyomat alapú, de kék ecsettel egyedivé borzolt Örvény (1995) ugyanazt a testiséget közvetíti, mint az 1994-es tenyérnyi tusrajz, a Víz-vázlat III. —, s a művésznek van ereje és bátorsága a tőle sem idegen, a lélek moccanását érzéshullámmá fokozó élményt megérzékíteni. Annyi báj és „víz-játékba” öltöztetett női (asszonyi) huncutság van ezekben a képszerkezetet feszítő, mert mindig fókuszban lévő mozzanatokban, hogy a grafikák ábrázolt valóságából — amelyben tárnák nyílnak és csukódnak — akarva-akaratlan egy átszellemült, a konkrét tárgyi világot épp az absztrakció által megemelő terrénumra lépünk.

Kádár Katalinnak az érzelmi töltésű, a vonalháló jelrendszerét — az apró, sűrű vonalakl kikerekedő formákat — szimbólummá tevő földrész a sajátja. A begubódzás és kinyílás, a süllyedés és emelkedés, a föld és az ég, a lélek legmélyéig hatoló dráma és a megfeszítettségből való feloldódás — ezek azok az ellentétpárok, a grafikák jelentésvilágát megfejteni segítő kulcsszavak, amik a jobbára a természetből nyert vízhullám-, csiga(örvény)-felhő- s ék-hasadék-alakzatok segítségével, egy érzékeny tárgyi-szellemi világ kivetüléseként, megjelennek a grafikai lapokon. Némelykor a síkot csaknem teljesen kitöltve, máskor a lebegő motívumok, egymással csupán laza szövetségben álló formavariációk közötti fehér felületeket üresen hagyva. Az előbbire a már említett Örvény, az utóbbira talán az Esőfelhők (1995) a legjobb példa.

Alkotáslélektani rejtély, hogy a mély fájdalmak, a bensőt is ugyancsak megrázó tragédiák miért csak ilyen kevés művet hívtak elő. (Ennek oka alighanem a művész szemérmességéből következő, befelé nyelt fájdalom.) Amikor azonban az eruptív élmény grafikai megvalósulásként is helyet kért-követelt magának, döbbnetes lelki megrázkódtatásról tanúskodó lapok születtek. A Hasíték (1992) természeti környezetből kiemelkedő meghasadt sziklája jelképerejű tiltakozás föltehetően az édesanya halálát gyászoló-megsirató grafika. Tusrajzként és rézkarcként is ugyanazt sugallja: a léggyökereivel a mindenségbe kapaszkodó élő-holt természeti alakzatban, a belésűrűlt fájdalmon túl, ott a megtartó remény is. A Vihar (1995) című akvarell kék hullámtarajra csapódó — zuhanó — feketéje barna felhőkkel körítve ugyancsak egy jól ismert természeti jelenség drámai fölidézése. Azzal, hogy ilyenné komponáltatott, föloldás is egyben, a lélek feszültséfére gyógyír?

Kérdezhetetlen kérdések, hiszen Kádár Katalin grafikái — nagy méretű, vegyes technikával készült, kék-fehér tónusú kollázs-variációitól kezdve a legkisebb, leheletfinom ceruzarajzig (Haiku, 1996) — bizonyos tudatállapot termékei. Ugyanakkor az alkotó művészetét, mesterségbeli tudását, kompozíciós érzékét, megjelenítőképességét reprezentáló műtárgyak. Melyeket a hívóélmény nagy mértékben meghatároz, de kivitelezésükben a kéz játszik szerepet. A kézmívesség mint életforma és létélmény, mint kifejezőerő, s legfőképpen mint a művésznek biztonságot nyújtó technika. Csak ebben az — átváltozóképesség virtuozitását is magában foglaló — összetettségben lelhetünk magyarázatot világának sokszínűségére. Hiszen az összeütközések legdinamikusabbja, a rézkarcok és tusrajzok fekete-fehér drámai kontrasztja mellett ott van a grafikáit jellemző, szinte ökonomikus színvilág is. A lapok, ha az életművet tekintjük, kiegészítik egymást. A részben organikus, gyakran a díszítőművészetből is merítő formavilág a színes karton alapú akvarellek sajátja, ám nem lehet figyelmen kívül hagyni a karcolótű hideg következetességével létre hozott drámai kisgrafikákat. S az így készült művek sem teszik semmissé a nagy méretű szitanyomatok vízesés-tömbjeit, melyeket a lezuhanó fehér ár tesz izgalmassá. S akkor még nem említtetett a szinte érzéki hatást keltő ceruzarajzok — Eső (1991), Vízi vázlat (1991-99), Felhő leltár (1991-99) — kompoziciós rendje, s nem a fehér mezőben vibráló szigetek mint megannyi érzéshullám egymást erősítő artisztikma.

Hogyan tovább? A kérdés Kádár Katalint is foglalkoztatja. Leginkább azzal, hogy egy nagy — olaszországi és angliai — utazás fotóélményei (például, ha Siena szökőkútját nézzük, a reneszánsz életöröm) miként lehetnek — akár montázsként, akár grafikailag „megdolgozott” háttérként — egy életérzés autentikus kifejezői. Az újabb korszakban ezek köré fog épülni grafikai világa. Kétség nem fér hozzá, az igazi művész a boldogság-élmény eme formáját is kamatoztatni tudja.

Kádár Katalin munkái