Megnyitóbeszéd

Kádár Katalin (1951) a csönd művésze. Alkotói közege a csöndes nyugalom, képei is elsősorban a vizuálisan nem megjeleníthető csöndet igyekeznek megragadni, de műveinek befogadása is meditatív elmélyültséget igényel. A jelenlegi szekszárdi tárlatán látható, a legutóbbi tizenhárom év alkotásaiból álló válogatás tematikailag négy csoportra osztható. A víz, az idő, az égi szféra és a csendfüggöny a kulcsszavai ezeknek a sorozatokká összeálló műegyütteseknek. A megfoghatatlan, megragadhatatlan jelenségek ábrázolásának szándékán túl Kádár Katalin aprólékos elemekből, hullámvonalkákból, rovátkákból építkező alkotói módszere teremt kontinuitást ezek között a képek között. A témafelvetések eltérnek, de az egyes sorozatokon belül különféle technikák adnak újabb rendszerezési szempontot. Tollrajzok, grafitrajzok, akvarell-, tempera- és tusfestmények, rézkarcok, kollázsok, illetve szitanyomatok egyaránt megtalálhatók a kiállított művek között. Ezek a műfaji csoportok ugyancsak átlépve a tematikai határokat nem széttagolják, hanem egybefűzik Kádár Katalin alkotásait.

A víz és az ég képei
„És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválasztja a vizeket a vizektől. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket a mennyezet felett való vizektől. … És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.” (Mózes I. 1, 6-8.) A Hasíték (1992) című rézkarc mintha épp a teremtés második napjának egyetlen mozzanatát ragadná meg, a víz és az égbolt, a nappal és az éjszaka szétválasztásának pillanatát.

Ahogy a Teremtés könyve szerint a víz és az ég egy tőről fakad, úgy Kádár Katalin képein is a vízről és az égről szóló sorozatok szoros összefüggést mutatnak. A Horizontvonal (2001) című szitanyomaton a felhők és a hullámok találkozását jeleníti meg, illetve ennek az összefüggésnek egy másik eklatáns példája a vízzel foglalkozó Égbolt-sorozat. Ezek az 1993-ban készült, kisméretű (9×9 cm) hidegtű lapok a különböző felhőket, az esőt, a vihart ábrázolják. Fragmentális megjelenítésmód jellemzi legtöbb, ebbe a műcsoportba sorolható alkotását (például Vízesések, 1996; Vízi virágok, 1996; Hullámcsokrok, 1993).

A töredékelemekből felépülő képszerkezetet tovább tagolja a bélyegtábla perforációinak függőleges és vízszintes rácsozata a Palackposta bélyegtervek (1992) című tusrajzon. Egészen jelszerű redukció a Haiku (1996) című aprócska rajz, ahol a kompozíció szinte távolkeleti írásjellé sűrűsödik. A víz hullámai az előbb említett képeken az égi lebegéssel kapcsolódnak egybe. A steril környezetben lebegő fragmentumok angyalszárnyakra emlékeztető rebbenéssel átvezetnek az égi szférába, ahol a felhőfoszlányok anyagtalanságán túl konkrétan az égi küldöttek, az angyalok is megjelennek. Az Égbelépők-, valamint a Léthé partján-sorozatok légies lényei az égi közegben szinte feloldódni látszanak. A Híd a Léthé felett pedig akár Weöres Sándor Metamorphosisának képi megfelelője is lehetne. Vizuális pandanja az ott leírt mondatnak: „A szivárványhíd az egyetlen, ahol az angyalok és ördögök úgy járnak-kelnek, hogy alig lehet szétismerni őket.”

Az idő és a csönd képei
A művészettörténetben az idő a legfőbb ítész. A valódi művészeti értékek alapvető mércéje az időtállóság. Ugyanakkor az elmélyült munka is sok időt igényel. Kádár Katalin az idő folyamatának és az időtlenségnek a relációit, az egyén által megélhető külső és a belső idő szubjektív és relatív mérhetőségét, illetve mérhetetlenségét vizsgálja. Az idő végtelen, az ember mégis a véges idő foglya. A tíz részből álló Időfolyam című tussal készített tollrajzon összeszűkülő folyamatként jellemzi az időt, melynek szorításában vergődik az ember. Egyetemes léptékkel mérve az emberi lét mikroszkopikusnak hat. Kádár Katalin mintha nagyító alá helyezett időmetszeteket készítene. Grafikai lapjai (Rézkarcinóma, 1993) fosszíliákra, illetve emberi sejtekre és szövetekre emlékeztető részekből épülnek fel. A mulandóság, az emberi esendőség és sérülékenység kérdéseit taglalja a Belső óra(2000) című sorozaton is. Ugyanakkor célja nem egyéb, mint hozzátenni valamit a nagy egészhez, az idő végtelen folyamatához. Az idő ezáltal a művészet szinonimájává válik. Kádár Katalin tudja, hogy minden kis fogaskerékre szükség van ahhoz, hogy a gépezet működésben maradjon. Bármilyen apró részecske meghibásodása leállíthatja a rendszert. Apró jelekből felépülő képeinek munkamódszere is az idő folyamatát szimbolizálja. Hiszen Kádár Katalin alkotásai úgy alakulnak, ahogy az idő alakítja fokozatosan a sziklák felületét, ahogy a víz csiszolja simára a kavicsokat, ahogy a homokszemek peregnek, ahogy a jégvirág beszövi az ablak üvegét. Az organikusnak ható felületeket és képelemeket úgy építi finom, csipkeszerűen fodrozódó részecskékből, mintha apró öltésekkel hímezne. Ez a míves faktúraképzés Kádár Katalin szinte minden művének jellegzetessége. Ugyanakkor az elmélyülten részletező grafikák mellett vannak kalligrafikusan nagyvonalúak is. Az ellenpontozás kiemeli az apró részleteket, felnagyítja a mellékesnek tűnő kicsinyke mozzanatokat, s egyben ez a váltakozás a tenger szeszélyes hullámzásával kapcsolódik össze tudatunkban.

A legutóbbi, a Csendfüggöny (2004) című sorozat főszereplője pedig a fellibbenő függöny, az eltakaró és sejtelmesen áttetsző, a fényt bizonyos mértékig áteresztő és egyben elfedő transzparens drapéria. A megjelenített árnyak sejtelmesen hol vetülnek, hol tárgyak, illetve növények által kitakart foltok. Nem egyértelmű, hogy melyik a vetett árnyék, és melyik függöny mögött rejtőző tárgy vonala. Ez a vizuális játék nem pusztán formai, inkább tartalmi eleme Kádár Katalin képeinek.

A függöny anyagának hálórácsát idéző vonalhálón keresztül bontakoznak ki az indaszerűen kanyargó ornamensek, amelyek hol burjánzó növényeket, hol jégvirággal beszőtt ablaktáblákat idéznek. A csöndfüggöny hálószerkezetéből kiinduló finom vízszintes és függőleges vonalrács alkotja a rajzok leheletfinom faktúráját. Ha akarom, minden évszaknak megfeleltethetek egy-egy képet. Hiszen van kékes színű, fagyosan kanyargó inda, amely a télre emlékeztet, van izzó sárgás-okkeres, nyarat idéző rajz, az ősz elmosódott foltjaival kialakított kép, valamint rózsaszínben derengő kompozíció a tavasz frissességével és hamvasságával. Ugyanakkor a függöny hálószövedékén keresztül megjelenített szőlőindák ritmikája szintén emlékeztet a tenger hullámaira is.

A függöny, éppen ellenkezőleg, mint azt első megközelítésben gondolnánk, nem az elfedés eszköze, hanem a lényeg kiemelésére szolgál. A függöny rácsa nem elválasztja, hanem összeköti a külvilágból érkező impulzusokat. Az álmokat és az ébren látott valóságot. A váltakozó évszakok fényeit és színeit. Az álmodott valóságot és az éber álmokat. A függöny az elmélyült művészi munka metaforája Kádár Katalin művein. A függöny, amely által a mindennapok morajából kiszűrhetők a csönd képei.

A víz és a lég annak a vizuális utazásnak a konkrét, a csönd és az idő pedig az absztrakt színterei, amelynek résztvevőivé válunk Kádár Katalin álomszerű képei által. Lebegő utazás ez, az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén. Alkotásai a félig lehunyt szemhéj rebbenésén keresztül beszivárgó fények és árnyak, valamint az álomképek furcsa elegyének jóleső víziói. Megint Weöres Sándor szavai jutnak eszembe: „A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést, és nem az, aki látja a tengert”.

A Kádár Katalin művei által teremtett meditatív csöndben hallhatóvá válik a távoli tenger moraja, láthatóvá válnak a belső történések, az észrevétlen apró rezdülések. Utazásunk messzi tájakra, belső utakra vezet. Bolyongunk a lélek útvesztőiben. Bolyongunk, de el nem tévedhetünk. Mert Kádár Katalin művei térképek is egyben. A csönd térképei.

Művészetek Háza, Szekszárd, 2005. II. 26.

Kádár Katalin munkái