Kádár Katalin munkái elé

Ami Kádár Katalin bemutatkozásában új, az a figura megjelenése — angyal képében. A katolikus és a görögkeleti ikonográfiában az angyal — hátán szárnyakat viselő, rendszerint nem nélküli alak. A vallásos elképzelés szerint ők az égiek és földiek közötti közvetítők. Segítenek, de fel is tudnak lázadni. Az ANGYAL Isten küldötte, üzenetének vagy parancsának közvetítője. Kádár Katalin fotóalapra festett angyalfigurái az A toronyőrangyalok elhagyják őrhelyüket című munkáján olyanok, mint a többjelentésű költői képek. Öröm, félelem, elveszettség, búcsúzás, vad indulat, élet és halál kavarog ezekben a metaforákban. És még minden más is: hódolat az univerzumnak, de belső reszketés a civilizáció terrorjától. A művész belső indulatait közvetítik ezek az angyalok. Egy művész számára a szűkebb és tágabb környezetével, az élet válságaival szemben nem létezik semmi más megtartó erő, mint az, ha ő nem kívülről szemléli ezeket, hanem ha beléjük költözik.

Kádár Katalin meglepő, meghökkentő vagy megnyugtató művész volt eddig — de nem katartikus. A végletek messziről feszültek egymásnak művein. De mintha egy új készség alakulna benne egyre láthatóbban: az összefogottabb drámaiság képessége. Amit eddig az életmű egészében szétosztva tárt elénk, most egy-egy művön belül igyekszik kifejezni. Ugyanazon alkotáson belül életet és halált, derűt és megcsavaró életakaratot. Ha művészetének modernségét szavakkal szeretném körülírni, hasonlat helyett Nagy László szürrealizmusba oltott versmetaforáira hivatkoznék. A művész álmodik, majd látomásait formává alakítja. Művészetének korszakait ugyanaz a kézjegy és ugyanaz a szellemiség kapcsolja össze. A most bemutatott alkotásokon keresztül igyekszik behatolni abba a lényeget jelentő magba, amely által a művész — Paul Klee szavaival élve — „nem a láthatót reprodukálja, hanem a láthatatlant teszi láthatóvá”.

Kádár Katalin művészetében a valóság és álom, a megfogható és megfoghatatlan ötvöződik. A tünékeny pillanat kiragadásával, egy-egy jelenet kiemelésével feszültséget keltő atmoszférát teremt. A megrajzolt, megfestett dolgok mintegy varázsütésre előzményt és következményt feltételeznek.

Kádár Katalin elsősorban grafikusművész. Lapjai hol színesek, hol fekete-fehérek. Talán a legősibb ellentét. Mindent láthatunk és láttathatunk bennük. Fekete és fehér. A két tónus, melyek minden színek uralkodói, minden képben elmondható érzés és gondolat kiindulási pontjai. A grafika csontja és vére. Bennük a tökéletesség lakozik: az egymást kiegészítő felek ellentétharmóniája, az árnyak és visszhangok örvénylése, a feleselés izgalma.

Minden alkotása egy-egy önmagába tekintés. Ugrás az ismeretlenbe. Minden műve ablak a soha nem látottra, a soha nem érzettre. De ahogy Hervé fogalmazza: „Az igazi művész célja, hogy minden pillanatban az utak találkozásánál legyen…”

Kádár Katalin minden műve egy kicsit szabadságharc. Élethelyzetével és feltehetően alaptermészetével folytatott ismétlődő küzdelem valami maradandó megragadásáért, a jelhagyás gesztusáért.

Élet és Irodalom, 2002. május 24.

Kádár Katalin munkái