Kádár Katalin rajzai elé

Jó lenne megtudni Kádár Katalin megelevenedő angyalainak nevét: sokan vannak, hasonlóak, mégis egyformaságukban valamennyien mások. A bibliai Mánoach rákérdezett ugyan a vele jót tevő angyal nevére, ám az angyal figyelmeztette őt: „a nevet titok fedi.” Mert hiszen a név egyúttal hang is, hallható, érzékszervvel felfogható hangzás, ám Isten küldötte (malách Jahve), egy valóságos szellemi létező nem válhat közvetlen érzéki élménnyé. Ugyancsak a Bibliából értesülhetünk arról, hogy Isten megnyitotta Bileám szemét, s így az megláthatta az angyalt. Csak az Örökkévaló, senki más nem képes láttatni e mennyei lényeket, akik hol az ég parancsait közvetítik és tolmácsolják, hol kiterített védőszárnyaikkal óvják és oltalmazzák az esendő és halandó embert.

Kádár Katalin az érzékelhetetlent, az anyagtalan szellemiséget ábrázolja, s eközben mintha az égig emelkedő bábeli torony meghódítására készülne. Megelevenednek előttünk, a mennyek kapuján kukucskálók, illetlen és illetéktelen voyeurök előtt a láthatatlanok, halljuk a szárnyak suhogását, megpillanthatjuk kozmikus magányukban őket, ám Kádár Katalin nem éri be ennyivel. Az érzékelhetőn túlit, minden reális tapasztalattól talán a legtávolabb esőt kíséreli megjeleníteni képein: a testetlen, tehát a szemek elől rejtőzködő létezőknek, az angyaloknak a gondolatait, vágyait, emlékeit, s még ennél is tovább, immár a spiritualitás és a métafizikum végső határáig eljutva magát a negációt: a legbensőbb gondolatok, emlékek törlését, megszüntetését, a felejtés legindividuálisabb, legszemélyesebb és legtitkosabb folyamatát. A képzőművészet lényegének megkísértése mindez, a szemmel nem látható, az érzéki benyomások mögötti megképesítése, a „Ding an sich” vizualizálása, filozófia, melyre csak az vállalkozhat – miként tette ezt Kádár Katalin néhány évvel ezelőtt egy sorozatában —, aki egy papírlap kétdimenziós síkján magától értetődő természetességgel vetítette elénk az idő bensővé tett paraméterét.

Szűk égi átjárókon, amolyan „létközi folyosókon” sejlenek fel az égi jövevények, s lebbentik fel a végtelenség valamennyi titkát elfedő sejtelmes fátylát a lokálisan és temporálisan meghatározott ember előtt, hogy a beláthatatlan távolság a „horizont-összeolvadás” egy „kegyelmi pillanatában” áttetszővé váljék. Önmagunkon keresztül rájuk ismerünk: szelídek és gonoszak, játékosak és riasztóak, társtalanok és félelmetes falkába rendezettek, az otthon párna-puha melegségét árasztják és reménytelenül magányosak. Mintha nem is az öröklét csöndje venné körül őket: súlyos sorsot cipelnek valamennyien, s mint a halandóknak, nekik is történetük van, melyet a Léthé partján szeretnének örökre elfeledni. Ám nincs felejtés, nincs sorstalanság. A felejtés mitikus folyója, a Léthé nevében hordozza az „a” fosztóképzővel ellátott szócskát (alétheia), melynek jelentése: igazság. A felejtésnek tehát nem az emlékezés az ellentéte, hanem az igazság, amely éppen a megélt sorsoktól és a rájuk való „örök” emlékezéstől válhat minden tudás és minden morális érték hordozójává.

Ezek az angyalok ezért épp olyanok, mint mi magunk: hol időtlenül magukba fordulók, hol tetteikben napra és napszakra, órára és percre pontosan meghatározhatóak. Nem idegen, tőlünk távoli lények, hanem nagyon is ismerősek, s a legrettenetesebb, legfélelmetesebb küllemükben és gesztusukban is szeretni valóak. S ha máshonnan nem, hát Tarzusz neves szülöttjétől tudnunk kell, hogy a szeretet több, mint az angyalok nyelvén való szólás.

Élet és Irodalom, 2003. augusztus 22.

Kádár Katalin munkái