A Jin és a Jang, mintha e két őserő jellemezné, irányítaná Kádár Katalin művészetét. E meghatározás nem csupán a teremtés ősi gondolatának szexuális hím-nőstény értelmezése, hanem általában, mint a lényeket, a jelenségeket létrehozó, éltető, működtető, mindenütt jelenlévő természeti erő. Sűrűn változó alakban bukkan elő, bújócskázik a különböző korokban és felfogásban készült munkák változó formáinak „viselkedésében”. Mondhatnánk, ez a „dualizmus” a filozófia ősrégi trouvaille-a, művészi ábrázolása ‘se ritka. Ám a művésznő zárkózott kitárulkozása, rejtegető önvallomása kivételes, feltehetően önmagával vívott szakadatlan küzdelem művészi kifejezése. Vonalai — egyenes vonallal alig találkozunk — szinte mélyről, belülről diktált vibrálások, mintha örökös bizonytalanságának, szorongásainak, fenyegetettségének lennének tétovázó lenyomatai. Szinte kedvünk lenne megkérdezni: mitől félsz? Képein, bármilyen technikával készültek, valamely megnevezhetetlen két erő feszül egymásnak, hogy a dialektika parancsának engedelmeskedve, világra segítsen, megszüljön egy új erőt. Ki ez az angyal, — a művésznő személyes angyala — és mit keres közöttünk? Üzenetet hozott?: „Üdvözlégy. malaszttal teljes!” . Hogy a két erő egymásnak feszüléséből világra jöjjön egy harmadik, kép, vágy, vallomás?

Kádár Katalin hihetetlenül termékeny — kevés művész mutatta be munkáit oly gyakran, mint Ö. „Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak , ám közben fátyollal takarom arcomat.”

Látható erőfeszítéssel leplezi fáradhatatlanul ösztökélő, bevallhatatlan indulatait, amelyekhez hasonlók valamennyiünkben nyüzsögnek, de csak kevesek kiváltsága, hogy művészetté formálva tárjuk fel.

A művésznő másik vezérmotívuma az idő. Mindkét értelemben: időjárás (atmoszféra), vagy a percek, napok múlása. Ez utóbbit két formában is érzékeltem motívumainak két erőt előhívó alakulásában. Az ég és a föld… az egyik nyugodt, befogadó, a másik áradó, özönlő. Esővel, villámaival, s néha váratlan, meglepő — de félreérthetetlen alakzatokban hatol be a föld réseibe, melyek szinte várják a megtermékenyítést: nap, eső vagy más szenvedélyes varázslat formájában. Az idő — a földi idő — múlását stílus váltásai is jelzik, de nem takarékoskodik a mindennapi időjelző eszközök képi alkalmazásától sem — kissé a korai szürrealizmus módszerét alkalmazva, alakítva a saját egyéniségéhez. Órák számlapjai, mutatók nélkül, mechanikájuk fogaskerekeik szétszórva: Uram Isten! — mennyi elvesztegetett idő és milyen követhetetlen, körvonalazott vagy megfoghatatlan esemény! Mi volt az, és mikor? És miért? Ki tudja? Foszladozó emlékek Ellenben az idő, a háborgó és kiismerhetetlen, félelmetes mindenség. Minden zuhog, árad és gomolyog, a zúduló, torlódó fellegektől nem látni az eget: És elfedik a kreátor, a művésznő titkos, belső háborgásait.

Nem könnyű olvasmány Kádár Katalin idegen nyelven, titkos írással írott, sokszáz (ezer?) oldalnyi művészi életkönyve. Ámde annak, aki nem sajnálta a fáradtságot, és végigolvasta, vagy csak rövidebb időre elmélyült az „olvasmányban”, a felfedezés ritka örömében osztozhat, Talán behatolhat egy embertársának titkaiba, a művészet izgalmas eredeti magaslatain gyönyörködve.

Budapest 2003. december 10.

Kádár Katalin munkái