Túry Mária emlékkiállítása a szegedi Móra Ferenc Múzeumban, 1993. május 21.

Sajátos alkalom egy emlékkiállítás, mert szinte kínálja az alkalmat, hogy életről az élet értelméről, élet és halál kapcsolatáról meditáljunk — hiszen Szókratész búcsúbeszédéből megtudtuk, hogy filozófálni nem más, mint halni tanulni, a Phaidon-ból pedig azt, hogy élni annyi, mint meghalni tudni… De én most nem ezekről a kérdésekről kívánom elmondani a gondolataimat, nem ebbe az irányba akarom terelni az Önök gondolatait sem: inkább annak az érzésnek a nyomorúságáról szólnék, amit e művek láttán érzek.

Hiszen a falakon egyik legjobb barátunk alkotásai sorjáznak, ő alkotta ezeket, s zömüket már keletkezésük idején módomban volt látni, hogy ne mondjam, közülük soknak a megszületéséhez asszisztálhattam. Már amikor most a műteremben válogattuk őket, akkor is úgy éreztem, nem pusztán vászon és festék került a kezembe — s még inkább így érzem ezt most, midőn az alkotások így együtt jelennek meg a falakon: nem, ezek a művek nem róla szólnak. Ezekből ő maga szól hozzánk.

Ha vázlatosan is, de a hely adottságai kínálta lehetőségek közt nyomon követhetjük egy életmű alakulását, a főiskolai önarcképtől a konstruktív figuralitáson át egy elvontabb, átírtabb konstruktív képi világ megteremtéséig. A kiállításba igyekvőt egy gyönyörű fiatal nő portréja fogadja — aki viszont belép a tárlatra, láthatja, hogy e nő nemcsak gyönyörű volt, de kiemelkedően tehetséges is.

Bizonyítja ezt az a biztonság, amivel a különböző anyagokat kezelte, amivel a más-más technikákat alkalmazta; finom színérzéke, biztonsága a kompozíció elrendezésében, a motívumválasztásban — egy szóval Walter Benjamin kifejezésével élve, műveinek aurájuk van.

Olyan szakma, olyan hivatás kötött össze bennünket, ahol nagyon sok függ az egyéntől, attól AHOGYAN a művész felismeri és kialakítja a maga helyét kora művészetében, AMIT és AMENNYIT felvállal abból az elhivatottságból, amit a kor a művészre ró. Túry Mária vállalva a goethei elhivatottságot, hogy koráRÓL, a korNAK szóljon — ne szakadjon el a társadalomtól, és ugyanakkor vállalja azokat a formai igényeket is, amelyeket azok az évtizedek diktálnak, amelyekben élnie adatott. S tehetségének kiteljesedéséhez lehetőséget is nyert: minden művész álma a fal, hogy állandó nyilvánosságra készült alkotásokat hozhasson létre, bennük realizálja elképzeléseit, álmait. Túry Máriának megadatott ez: pompás üvegablakokban, gyönyörű mozaikokban, álomszép falikárpitokban teljesíthette ki tehetségét. Mindennek hivatalos elismerése sem maradt el: ezt bizonyítja a két Munkácsy-díj és az érdemes művész kitüntető cím, mellyel munkásságát honorálták.

Úgy tűnik, hogy nekünk valójában nem maradt belőle semmi más, csak egy sor mű meg fénykép, meg írások, amelyek Róla szólnak. Ameddig élt és dolgozott, új meg új tervekkel jött elő — s mikor megtudtuk, hogy beteg lett, nem akartunk hinni a végzet erejében. S egyszerre csak ELMENT — s abban az ürességben, mely utána maradt, hirtelen minden más távlatot kapott.

S most — mintha meg se halt volna — festményeiben, grafikáiban, gobelinjeiben, zománcképeiben itt van közöttünk. Talán csak elutazott egy kis időre, de most ismét itt van velünk-köztünk — leveszi a képét az állványról s másikat rak oda, s megkérdezi: hát erről mi a véleményed?

Túry Mária Munkácsy díjas érdemes művész emlékkiállítását megnyitom.

Túry Mária munkái