Kádár György kilencven éves. Magas életkor, ritkaság, amely mellé súlyos és jelentős életmű párosul. Különös, hogy a képzőművészetben, a festészetben – s maradjunk most csak a magyar példáknál – mennyire két pólusú a festők életkora. Egyik végletként – sajnos – sok és szomorú példát hozhatunk arról, amikor az alkotók rövid ideig élnek, amikor pályájuk például egy vagy maximum két évtizedes, amikor vagy önpusztító életmódjuk vagy betegségük vagy a történelem kegyetlensége folytán méretik rövidre a művész életének hossza. Csak a huszadik századból is hosszú a sor Mészáros Lászlótól Vajda Lajoson át Gruber Béláig és Kondor Béláig. Ilyen esetben – talán – könnyebb kitapintanunk az intenzív, rövid élet sikereit, eredményeit, már csak a periódus időtartama miatt is. Másik végletként pedig ott vannak a szinte matuzsálemi kort megélt, s tegyük hozzá: átélt képzőművészek sora, akik szintén részesei voltak világégéseknek, kataklizmáknak, megpróbáltatásoknak és konfliktusoknak, ám mégis itt vannak köztünk, legtöbbjük ma is dolgozik. Világhoz való viszonyuk – az oly sok nagy átalakulás ellenére – konstruktív, hajtja őket a rendkívüli erejű kreativitás és lelki motor. Nézzük csak Kádár György kortársait, akik közül bizonyára az 1904-es születésű Lossonczy Tamás az egyik kivételes doyen, aki ma is festve hozza létre újabb és mindig megújulni kész műveit, de itt a nyilvánosság elől évtizedek óta elzárkózottan élő, ám folyamatosan dolgozó Szervánszky Jenő (1906-os születésű) vagy az épp a nyilvánosság elé festményeivel, írásaival ma is ki-ki lépő, eleven személyiségű, 1909-es születésű Bényi László vagy győri kortársa, a Duna-vidék, Kisalföld festője: Tóvári Tóth István. De dolgozik közöttünk több 1911-es születésű alkotó is, például a kiváló rajzoló Zórád Ernő (folyamatosan jelenteti meg könyveit), a filmvágóból jeles szobrásszá majd festővé lett Morell Mihály vagy a magyar népi gyökerű szobrászat jeles személyisége Andrássy Kurta János. S persze körülveszik Kádár Györgyöt a nála valamelyest fiatalabbak: Gyarmathy Tihamér, Breznay József vagy épp Szentgyörgyi Kornél…

A magyar művészet történetének szerencséjére tehát nagy idők nagy tanúi még közöttünk vannak, élnek, dolgoznak, ami az alkotó élet csodája. E véletlenszerű névsor azonban azt is mutatja, hogy mennyire széles és színes – tán nem rossz példázatot választunk – az alkotók palettája, hiszen a felsorolt nevek és személyek életútja között kevés a művészeti összekötő elem.

Pusztán jellemzően az kapcsolja össze őket, hogy egymás kortársai, egymás tanúi, de mindannyian más-más pályát, ívet futottak be, illetve ha vannak is közös pontok, nagyon pregnánsak a megkülönböztető tényezők.

Nos miben különbözik kortársaiétól Kádár György immár hét évtizedes pályája, miben válik egyedivé az ő hosszú életútja, mellyel egyéni színfoltja korunk művészetének? Például abban, hogy sorsa első periódusában szinte semmi azonosuló pontot nem találunk életében, melyben igazodását, beilleszkedését vélhetnénk felfedezni az akkori kor művészeti eseményeibe. Az 1912-ben született Kádár György a húszas, harmincas évek Magyarországán nem tudta megtalálni érvényesülése lehetőségeit. Ebben természetesen közrejátszottak személyes sorsának körülményei, az, hogy korán, tizenegy évesen elvesztette édesapját, s így négy testvérével együtt nem számíthatott az őt támogató családi háttérre. Szakmai útja sem a Képzőművészeti Főiskolára vezetett, mint nemzedéktársai többségéé, hanem különböző szabadiskolákban tudta képezni magát. Igaz: ezek a kor legjobb pedagógiai műhelyei voltak, hiszen mesterének így Bortnyik Sándort, Örkényi Strasser Istvánt és Gallé Tibort tarthatja. Ezzel együtt – és életútja ebben is sajátos – korán kapcsolatba került különböző baloldali gondolkozású, programú csoportokkal, ez csak nehezítette érvényesülését, hiszen a harmincas évek közepén le is tartóztatták.

Itthoni lehetőségei beszűkülése miatt is az emigrációt választotta és 1937-ben Párizsba került. Két évet töltött itt, az időt igen intenzíven kihasználva, ugyanis egyaránt dolgozott, tanult és politizált is. Fontosnak tartható életében, hogy kapcsolatba került Etienne Hajduval, együtt dolgozhatott Matthieu Matégot-val. Mivel kiutasítják Franciaországból, kénytelen hazatérni. Ekkor még grafikusnak készül, s itthon is e területen tevékenykedik. Igen sok könyvborítót tervezett a Cserépfalvi és leginkább a Singer és Wolfner kiadók számára. Munkái feltűnést keltettek. Kállai Ernő 1946-ban minderről így írt:

„Kitűnően értett hozzá, hogy a könyv tartalmát, hangulatát jelképező ábrázolást néhány egyszerű vonalba és színbe foglalja és stílusosan egybekomponálja a könyv szerzőjét, címét és kiadóját feltüntető betűkkel. Ezek a borítólapok finom arányérzékről és csiszolt dekoratív ízlésről tanúskodnak.”

A sikeres munkásságra utal Cserépfalvi Imre is az „Egy könyvkiadó feljegyzései” címmel írt visszaemlékezésében, ahol egy könyvnapot felidézve így ír: „Különösen ki kell emelnem József Attila „Döntsd a tőkét!” című verskötetét, amely József Attila forradalmi verseit is tartalmazta. Erről a kis könyvről sokat írt a sajtó, nagyon előnyére szolgált az igen jól sikerült fedőlap. József Attilát mutatja, kiváló grafikusművész, Kádár György készítette.”

Mindezek idézése azért lényeges, mert megítélésünk szerint Kádár György egész életútja további alakulásában is nagy jelentőséget kap a vonal szerepe. Festővé válik, festeni tudatosan tulajdonképpen 1939-től kezd, de egyfajta grafikusi gondolkodás- és szerkesztésmód egész életművére jellemző.

Kádár György életútja abban is eltér nemzedéktársai többségétől, hogy azon kevés élő tanúk egyike, aki megjárta a poklok-poklát, a hitleri haláltáborokat. 1945-ben Buchenwaldból szabadul, s hónapokig tart, míg egészségét visszanyeri. Művészetében így nyilvánvaló, hogy évekig meghatározóvá válik az átélt és személyesen megtapasztalt megrázkódtatások és tragédiák ábrázolása. Két grafikai sorozator készít, melyek a fekete-fehér kontrasztjaival, dinamikus, expresszív, belülről átélt indulatukkal a művészi életút alapvető dokumentumai. A sorozatok szakmai sikerét jellemzi, hogy azok később a Vanderbilt University (Nashville, Tenessee) tulajdonába kerültek, s nem váltak pusztán egy gyűjtemény részévé, mert a holocaust-ról szóló ismeretek tanításához felhasználják e műveket. Emellett utaztatják is a kollekciót, így 1986 óta az Egyesült Államok számos városában bemutatták, pl. a washingtoni Capitóliumban és más helyszíneken.

Természetesen szinte szükségszerű, hogy a művész korábbi indíttatása, átélt gyötrelmei hatására is hamar kapcsolatot talál a politikával és ezek a körülmények jelentős hatással lesznek művészete alakulására is. Az ún. szocialista realizmushoz kapcsolódó korszaka előtt azonban – mintegy átvezetésként – 1946, 1948 táján Kádár György több pasztellt készít, melyek sorozattá állnak össze, s melyeken megjelenik az új élmény, a munka ábrázolása, de egyelőre oldott, sokszor könnyed ábrázolásmódban.

E pasztellekre, – melyekből mintegy negyven darab lelhető fel a művész műtermében – azért is irányul most nagyobb figyelem, mert a technikailag is rendkívül gazdag Kádár-életműben eddig háttérbe szorultak, melynek oka lehet későbbi szakmai útja, amely a szocreál öleléséből kiszabadulva őt a monumentális műfaj felé vitte, s annak eszközrendjéből már hiányzott ez a nagyhagyományú technika.

E pasztellképek technikai gyökerét kereshetjük lágerképeiben, hiszen azok jellemzően nagyméretű szénrajzok voltak és a szén és pasztell rokonsága közismert. A pasztellt is – bár manapság kiszabadult e kötöttségből – grafikai technikának tartották, s keletkezése idejében, a 18. század elején a francia grafikában alkalmazták. Kezdetben a krétához hasonlóan használták és rendkívül aprólékosan dolgozták ki a rajz felületét. Ezután jött a szénrajz technikája, majd a 19. század második felében tolódott el a hangsúly a színekre és festői hatású pasztellképek születtek. Az így létrejött pasztell lágy, puha, egymásra mosódó, szinte hamvas színfoltjaival valóban átmenetet jelentett a grafika és a festészet között. Fontos megjegyeznünk, hogy a tónus fokozatokat fekete és fehér festékpor adagolásával érik el.

Vagyis Kádár György mintegy „kirajzolva magából” súlyos megrázkódtatásait szinte szervesen lépett tovább a széntől a pasztellig, s így a grafikus Kádárnál itt tapintható ki először a szín iránti vonzalma. Annyiban is eredeti úton jár, hogy témái csak részben felelnek meg e technika hagyományos használatának. Női alakok, portrék, tájak mellett ugyanis – és ebben úttörőnek számít – e technika keretei között jelenik meg a munka ábrázolása, a gyári, a mezőgazdasági téma. Eljut és pasztellt készít a dorogi szénbányában, feldolgozza a budakalászi kőfejtőt, ott van a karbidgyárban, kohómunkások között. Meglepő, hogy e ma már anakronizmusnak tűnő témákban és helyszíneken, illetve az e helyeken szerzett benyomások alapján készített pasztellein milyen távlatos munkák létrehozására volt képes. Most az évezredforduló után izgalmas felfedeznünk e – mintegy ötven évvel ezelőtt készült művek – frissességét, elevenségét, hogy – és ezt nagy értéknek kell tartanunk – itt és most számunkra is van mondandójuk.

E művekre egyrészt jellemző az, amiről Kádár György egy korábbi – még feleségével, Túry Máriával együtt adott – interjúban így beszélt: „Elvi platformunk közös: egyikünk sem szereti a festészetben az irodalmiasságot és az érzelgősséget. Én teljesen „lecsontozom” a képeimet, a legnagyobb szűkszavúságra törekszem.” Bár itt a művész nem kifejezetten pasztelljeiről beszél, mégis e munkáira is érvényesek szavai, illetve az a megállapítása, hogy nem kedveli az irodalmiasságot, érzelgősséget és hogy szűkszavúságra törekszik. A pasztelleken is ez valósul meg. Később, az ötvenes években született munkákon pontosan az van jelen, melytől a művész később elhatárolódik, de ezeken a korai műveken épp az a figyelemreméltó, hogy valóban „nem ragozza” túl témáját, még nem agitálni akar, hanem témában, színben, formában vagyis kompozícióban egységes művet hoz létre. Érvényesül egyfajta puritanizmus, összefogottság, minden munkáját képes egységben tartani, ugyanakkor határozottan érzékelteti az erőt, egyfajta robosztusságot, dinamikát.

S ehhez kapcsolódik a másik egyedi jellegzetesség: színhasználatának változatossága, az a képessége, hogy ezt a puha, sokszor az érzelgősségig eljutó technikát milyen elegáns színkezeléssel alkalmazza, elsősorban árnyalt, sötét tónusokban. Fontos tehát látnunk e munkákat, mert ezt az utat építi tovább Kádár az ötvenes éveket követően, erre az összefogásra képes biztos kompozíciós tudásra építi aztán az elvontság felé haladó, a konstruktivizmussal érintkező szemléletét.

Kádár György festői életútja a jelzett és mindig vállalt közéleti, baloldali töltettel együtt abban is sajátos, hogy korszakai látszólag látványos fordulatokat mutatnak. Jelentős murális, monumentális megbízásai folytán sokat foglalkozott az építészethez kapcsolódó képzőművészet gyakorlati és elméleti kérdéseivel. Többféle technikában kiviteleződtek tervei (sgrafitto, mozaik, faintarzia, panno, alumínium panno, gobelin), melyek előkészületei mindig rendkívül alapos tervek készítésére sarkallták.

E művek együttese olyannyira megállta önmagában is a helyét, hogy a művész hatvanadik születésnapja alkalmából, 1972-ben a Műcsarnok „Belső terek művészete” címmel kartonjaiból egy önálló kiállítást rendezett. E munkák nagyrészt konkrét megbízások jellemzően nagyméretű kartonjai voltak, faliszőnyeg-tervek, monotypiák. Figyelemreméltó, hogy a kiállítás katalógusába Major Máté írt értékes, elmélyült előszót, aki az akkor „új építészet”-nek nevezett konstruktív építészeti szemléletbe próbálta behelyezni a képzőművészet szerepét. Egyfajta egységességet és szervességet hangsúlyozó gondlatmenete mellett pontosan ítéli meg a festő munkásságát, ekképpen: „Kádár György kartonjainak tematikájául túlnyomórészt nem figurális megoldásokat választ. ő ezekben a műveiben főleg a lírai elvontság végtelen formalehetőségeit aknázza ki a művészetélvezők élményeinek ébresztésére. Jó festői érzékkel és ízléssel, kevés és mértéktartóan összehangolt színnel, spontán formákkal, a felületek gazdag faktúrájával már kartonállapotukban olyan alkotásokat produkál, melyek harmonikusan és gyönyörködtetően illeszkednek az épület tektonikus kereteibe, anélkül, hogy ezekből ki akarnának törni.”

Valóban fontos fejlemény, hogy ekkorra bebizonyosodik: a figurális murális mű hamar érvényét veszti, aktualitásra épülő formarendje elavul, s így távlatosan csak olyan művekben lehet gondolkozni, melyek nonfigurativitással, de erős asszociációs rendszerrel hozzák létre a művet, s teremtenek az építészeti térbe illeszkedő harmonikus látványt. E munkákon – a korábban is hangsúlyozott – vonal szerepe jelentős. Kontrasztok teremtődnek, foltok alakítódnak ki, a rajzosság és a festőiség találkozásának vagyunk tanúi.

Kádár ezen az úton halad tovább és a repülő évek után 75. születésnapja jelez egy újabb fontos kiállítási állomást, amikor 1987-ben a Vigadó Galériában rendez önálló kiállítást, s melyen harminc olajképet, több, mint harminc ceruzarajzot mutat be, melyek – természetesen – mind a nyolcvanas évek közepén készültek, s melyeknek a címe is közös: organikus formák.

Jelentős szakmai állomás is ez a kiállítás Kádár György életútján, hiszen a rá mindig oly jellemző fegyelmezett formavilág, a konstruktív alakítási szemlélet nagyfokú líraisággal, s elevenséggel töltekezve létrehozza ezt a valóban mélyen organikus szemléletmódot, melyben burjánzó szabadságérzet tölti el a szemlélőt is. Kiállítása szakmai figyelmet kelt.

A kiállítás katalógusába Kratochwill Mimi írt előszót – aki egyébként rendezte is e fontos bemutatót -, s felfedezi a művek erős természeti ihletettségét, illetve azok fontos tartalmi jellegzetességeit is. Így ír: „Alaphangulatuk, amelyet az uralkodó színek határoznak meg, mintegy jelekké válva, a tragikumtól a vidám életigenlésig terjednek, így emberi tartalmakat, érzéseket hordoznak. Nem véletlenül idézik színkompozíciói a természeti formákat, élményeket sem, amelyek visszacsendülnek a vonalritmusban, akár nagyobb foltokban, akár a finom ecsetkezelés által árnyaltabb felületet adóan jelennek meg.”

A művész nyolcvanadik életévén túl is folyamatosan dolgozik. Sőt, úgy tűnik, hogy a hatvanas, hetvenes években a munkásságát meghatározó csendéletek festését követően és csak felerősödően a Vigadó Galériában megrendezett kiállítás után, a kilencvenes évek olyan lendületet adnak művészetének, melynek egyik legfőbb jellegzetessége, hogy távol van bármiféle monotóniától s repetíciótól. Ha van is összefüggő szemléleti ív, a művek sora igen változatos technikában, méretben, atmoszférában egyaránt. A másik pregnáns jellegzetesség, hogy nem érezhető semmi úgynevezett „öregkori” nosztalgia művein, nem egyszerűsödik, nem keres misztikus világokat, s ha szabad ezt leírni és az nem bántó (viszont igaz): nem búcsúzkodik. A kilencvenes évek Kádár Györgye is a kemény formák művésze, melyben nagy szerepet kap a konfiguráció, mely talán érintkezik néha egy szubjektív szürrealizmussal, ám amelyre az organikus szemlélet mellett mindig jellemző a struktúra-teremtés is.

Tekintettel arra is, hogy műtermében folyamatosan új művek születtek, a művész 85. születésnapját egy jelentős áttekintő kiállítással szerette volna megünnepelni. Több kezdeményezést követően végül is a kiállítás 1997 februárjában a Budapesti Kongresszusi Központban valósult meg, amely ugyan nem igazán alkalmas nagyszabású képzőművészeti kiállítás befogadására, mégis lehetőséget adott egy jelentős áttekintésre.

A kiállításon közel százötven mű került bemutatásra, jellemzően az utolsó évtizedekre figyelve, s szinte lenyűgöző volt látni, hogy ez az akkor már a nyilvánosságtól távol, magányban dolgozó művész milyen munkakedvvel alakítja tovább izgalmas életművét. A kiállítást is rendező Wehner Tibor a látottakról szóló írásában – többek között – így fogalmaz: „Az absztrakt-expresszív Kádár-kompozíciók varázslatos, kimeríthetetlen gazdagsága, impulzív ereje, a motívumok feltartóztathatatlan áradása, különleges érzékenységű színösszhangzattana azt sugallja, hogy a festő vonzalma a monumentális ágazatokhoz, műformákhoz, kifejezésekhez a nyolcvanadik élet-év után, ily sok mű megalkotása után sem lanyhult.”

S a megállapítás a mai napig jogos. Kádár György a legutóbbi időkig aktív alkotó munkát végez. Rajzokat készít modell után – finom, a látványra figyelő vonalassággal – és fest, melyekben valóban többször jelen van a monumentalitás lehetősége, ám ezzel együtt munkái önértékei egy erős gondolatisággal dolgozó művészt mutatnak. Kádár színhasználata továbbra is eleven, erőteljes. Sokszor kontrasztos, eleven, felszabdalt, felszabadított formái tele vannak dinamikával, miközben elvont képződményeivel megjelenik egy lágyabb világ is. Ez azonban Kádárnál sosem az érzelgősség terepe – ez távol van tőle – hanem a költői intellektualitásé. Munkáira erős dekorativitás jellemző, melyek a képzelt és valóságos tájak egybefoglalását mutatják, melyekben mikro- és makro-struktúrák szintetizálódnak.

Amikor tehát Kádár Györgyöt kilencvenedik születésnapja alkalmából köszöntjük, egyáltalán nem csak a magas életkor – valóban önmagában is lenyűgöző – értékeit regisztráljuk, hanem azt a kivételesen eleven személyiséget, aki egyre zárkózottabb habitusa mögött folyamatosan teremt. Az életkor és az életmű együttese indokolja az e periódusban megrendezett kiállításait a Körmendi Galéria és a Vigadó Galéria rendezésében.

Ha Kádár Györgyről írunk, természetesen nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy életútja eseményei, történései között, abban milyen jelentős szerepet kapott a tanítás. A háborút követően 1947-ben először az Iparművészeti Főiskola tanára lett (jegyezzük is meg, hogy növendékei közé tartozott pl. Zala Tibor, Varga Győző, Kass János, Gross Arnold, Kajári Gyula, Raszler Károly vagy Szilvássy Nándor). Az idő múlását jelzi, hogy időközben növendékei között is található már olyan alkotó, aki betöltötte nyolcvanadik életévét…

A művész két év után átkerült a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1949-től nyugdíjba vonulásáig, 1974-ig oktatott, mint festő-tanár. A magyar képzőművészet kiemelkedő mestereivel együtt végezte oktatómunkáját, s összesen mintegy kétszáz volt növendéke nagy része ma is a magyar képzőművészet jeles, elismert alkotója. Csak a felvillantás szándékával hadd utaljunk arra, hogy növendéke volt Kocsis Imre, Kiss György, Szunyoghy András, Szentgyörgyi József, El Kazovszkij, Barabás Márton vagy Záborszky Gábor.

Kádár György munkásságának egyik legavatottabb ismerője és elemzője Láncz Sándor volt (a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatánál 1980-ban megjelent kis könyve máig alapvető forrásmunka), aki több a művészről szóló elemzése egyikében így írt: „Felbolydult-zaklatott művészeti életünkben nemigen kíséri figyelem az ihletett, a művész önnön sugalmazásától, belső kényszerből vezérelt művészi alkotótevékenységét – amit mi, művészettörténészek úgy szoktunk nevezni, hogy az életmű építése. Pedig Kádár György életműve mindenképpen figyelemre érdemes, nem csupán a megszületett művek kvalitása miatt, de azért is, mert ez az oeuvre korunk jellegzetes terméke.”

E sorokat Láncz Sándor 1988-ban jegyezte le és igen aktuálisak most, immár az új évezredben is. Ezt a „nemigen figyelést” kell feloldania a kilencvenedik születésnap alkalmából rendezett sajátos válogatású kiállításoknak, e kiadványnak, melyek fókuszukba tehát a rendkívül terjedelmes életmű két periódusát helyezik, a negyvenes évek második felében keletkezett pasztelleket, szinte felfedezve azokat, s a kilencvenes években született új munkákat, szintén revelációt jelentve.

Életkor és életmű így fonódik egybe, egymást feltételezve, egymásra hatva, ám azt mutatva: kevés ilyen teljesítményt köszönthetünk a XXI. század elején, visszatekintve a XX-ra. Ez most egy ilyen kivételes alkalom.

Budapest, 2001. július

Kádár György munkái