Sajtó

Még a hét végéig látható Kádár Katalin rendhagyó tárlata a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. A művész egy-egy irodalmi idézet mellé illesztette egy-egy festményét. Szöveg és kép így izgalmas kölcsönhatásba került.

Súlyos terheket, szemérmesen rejtett tragédiákat hurcolnak látványos gráciával a pelyhes, könnyedén lebegő szárnyak, a szabad lég felé lebbenő levelek a sokoldalú művésznő munkáinak lapjain. A szabadulás, a menekülés vágya Kádár Katalin bemutatott műveinek legfőbb belső, szinte kényszeres inspirátora. Az alakokban rejtett, a kompozícióban titkolt ábrákkal találkozik a szemlélő, akit első látásra az alakok hajlékony, játékos rajza, vidor játéka gyönyörködtet. Megdöbbentő, elszomorító csalódás, ha behatóbb, empatikus vizsgálódás után megsejti vagy elsajátítja a kádárkatalini nyelvet. Képről képre haladva feltűnik az ábrázolás gyakran ismétlődő motívuma: virág vagy levélformák lebegnek, sodródnak az űrben, kiszolgáltatva idegen erőknek. Mindig meghatározott irányba: El a Földtől! Menekülj! Szabad szárnyalással vagy kínlódva emelkednek más égtájak felé. Vajon miért e jelbeszéd? Feltűnő ugyanis, hogy a művésznő mindig magáról beszél, mást idézve is magára vonatkoztat. Honnan, miért, mitől menekül? A jelentől, az emlékeitől, régi fájdalmaktól, fenyegetéstől. A föld, ahonnan távolodik, meghasadt. Egyik képének címe Hasíték. S a titkos jelbeszéd bonyolultabbá válik: a szárnyalva menekülő formák dús. belső rajzolata izgalmas, felkavaró, visszafojtott érzelmekről árulkodik, gondosan rejtőzködve. Az alakokat kitöltő vonalak vibrálnak, reszketnek. Talán nem tévedek, ha a visszatérő, állandósuló vibrálást a művésznő tartós belső feszültségének, tulajdonítanám. Joggal kérdezhetjük (csak magunktól, mert minden más a művésznő titka): vajon miért rejtőzködik, miért szól hozzánk rejtjelekben? Egyik rézkarc-sorozatának címe: Rézkarcinoma. Okkal feltételezhetnénk, hogy e bújtatott, de valódi fenyegetettség egyik vészjelzője a stressznek, amely a reszkető vonalakat generálja.

Visszatérve a kiállításra, nyomban feltűnik, hogy a képek vers-próza idézetek illusztrációi. A művésznő eljátszik a névazonossággal. Kádár Kata balladája.

Önkifejezőnek tetszik Nemes Nagy Ágnes versidézete:

Csak állnak és nincs semmi más
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny, az út, az ég,
bennük lakik a messzeség.
Oly távol vannak, oly közel
talán ők már nem hagynak el.

Még Petőfi A Dunánál című versében is talál képei többértelmű hangulatához illő verssort:

Az emberszív, ha egyszer megreped,
nincs balzsam, mely gyógyítja e sebet.

A nagy hasadék, a föld, a víz, minden megreped, s a szorító-szorongató résből igyekszik kétségbeesetten szabadulni a szabadságra vágyó, vergődő lény, a Szellem. Vajon nem a csüggedés jele a három halott, a három múmia meghökkentő megjelenítése? Ők is a rajz reszketeg vonalaival lekötözve: holtan se mozdulj!, így őrizlek emlékeimben! Más, Hárs Ernő vers idézetével: Száműzve az öröm, ha még örülni tudsz.

Kádár Katalin idézet-válogatása nem véletlenszerű, céltudatosnak tartom Beckett, a magány, a gyászos végzet, a megváltásra váró szerző Molloy című művéből citált sorokat: „még az életnél is rosszabb állapot.” Ezt is jelenthetnék a lét kínjaitól megszabadult, szárnyaló lények? Mit, kit evokál az ugyancsak Beckett-idézet, s a szavakat kísérő, sejtelmes illusztráció: „…a rejtekhelyén leselkedő fenevad”, melynek birodalma végtelen… félelmetes látomása.” Megkockáztatható feltevés: ez a mélyen megbúvó rém bujkál az illusztrátor szívének zugaiban?

E lelkiállapot rendjébe szervesen illeszkednek a Karinthy-illusztrációk. Az Utazás Faremidóba képeinél is beszédesebbek az Utazás a koponyám körül látomásai. Karinthy koponyametszet-víziói — Kádár Katalin képzeletében, a Nagy Törvény könyörtelenségével megépített vaspályák keresztezik egymást — netán ütközéseket sejtve? Vagy vagonok száguldoznak a semmibe, ok, cél nélkül.

Nem folytatom vitatható hipotéziseimet Kádár Katalin itt kiállított művei ürügyén. Megkíséreltem „leolvasni” az illusztrációkat a magam módján. Fejtegetéseimet olvasva a művésznő talán legyint, Arannyal gondolván: Akarta a fene!

Ám akarva, akaratlanul művei gazdag, festői látványt ígérnek a nézőnek. Ha nem is tudatosan, de képein kitárja magát, s a legkisebb vonalakban is ráismerünk: ez ő.

Magyar Hírlap, 2004. február 10.