Sajtó

Kádár Katalin néhány éve építőelemként alkalmaz egy fodros alapformát, bizonyos vibráló alakzatot, melyet ezernyi módon használ fel képkészítésre. Ezt a bizonyos rend szerint sűrűn egymás mellé sorakoztatott apró vonalakból álló alapmotívumot vagy jelfüzért más szemszögből olyan rajzi leleménynek, kiinduló technikának is tekinthetjük, amely kulcs a művésznő számára nagyobb grafikai egységek megalkotásához. Átváltozó képessége révén a motívum alkalmas arra, hogy a legkülönbözőbb csoportosításokban, összetételekben és alakzatokban jelenjék meg, és formasorozatokat, lévaszerű formaömléseket, tornyosuló hullámokat és magányos formaszigeteket alkosson. A Kádár Katalin rajzeszköze vagy karcoló tűje alatt megszilárduló forma általában nem, vagy csak ritkán ábrázoló; a művésznőnek nem a látvény közvetlen leképezése a célja, hanem az evokáció, a felidézés; hangulatok, érzések megidézése a legkülönfélébb formai képzettársítások segítségével. A forgószél és az örvény, a lidérc vagy a denevérszárny, a madárcsőr, vízár vagy állatkarom, s mindmegannyi botanikai alakzat képzete a szemlélőben a békés nyugalom, a nyomasztó szorongás és a viharos hánykolódás közti tudatállapotok széles skáláját idézheti fel – minden bizonnyal az alkotó valamely érzés- és tudatállapotának lenyomataként. Romantikus attitűd ez, amelyet hajlamosak vagyunk korunkhoz nem illő beállítódásnak tekinteni. Az újabb munkák e századi formanyelve ékes cáfolata ennek a ki sem mondott téveszmének. Egyébként is: ki vindikálhatja magának a jogot, kijelenteni, hogy a jelekori művészet száz meg száz árnyalata közül melyik adekvát tökéletesen a mai nappal? Nyilvánvaló, hogy nincs egyetlen, és mégis számtalan személyre szóló árnyalat van. Egyébként is: ki legyen romantikus, ha nem a művész (művésznő), a mai vizuális közállapotok gyakran fűrészporízű, vakbélműtét-komolyságú és TV-reklám-unalmú világában?

Kádár Katalin legizgalmasabb munkáin ellentétek csapnak össze, a romantikus szélsőségek ütközése drámai hatás indukál. Művein általában is gyakran jeleik meg a fenyegető végzet árnyéka, küzdelemben a derű színeivel. E kontraszthatás kifejezésének ideális eszköze a grafika szűkösen gazdag és dúsan szegényes fekete-fehér nyelve. A Nyárvégi leltár (1992) c. lapot szemlélve mintha nem csak a napsugaras évszakot búcsúztatnánk, mintha a derűs órák gyors, sorsszerű elmúlása szélesebb értelmet nyerne, s a virtuális horizonton megjelenő hegyes és szaggatott formák áltlában idéznék meg az elmúlás életérzését. A Vízparti party (1992) sem valami vidám összejövetel színhelye. Fontosabbnak tetszik rajta amulatságnak éppen véget vető, közelgő vihar, amely természetesen ismét csak jelképes értelemben is veendő vihar. Eszközei finomak és észrevétlenül hatnak. Nehéz volna aprólékosan kimutatni, mivel is vált ki döbbenetet, hogyan is kelt fel végzetszerű benyomást, különösen a Hasíték (1993) c. rézkarcán. Feltámadó életörömről tanúskodnak azok a lapok, melyeken játékos formák tükrözik a művésznő jókedvét. Közéjük tartozik a Hullámcsokror (1993) c. tusrajz is; itt vadonatúj mutánsokkal tudja meglepni a növényvilág kutatóit. Felhők (1991) c. műve pedig mintha a Hamletet idézné, noha bizonyára nem ugratni akarja a nézőt, mint Poloniust a dán királyfi, hanem ránk bízza, hogy tevét, menyétet, vagy cethalformát fedezünk-e fel a felhők fodrai közt.

Verbalizmusban bővelkedő országunkban gyakran kétséges vállalkozásnak tetszik a sokrétű, ezerszínű valóságot nem fogalmi, hanem vizuális dimenziójában ragadni meg. Úgy gondolom, hogy épp ezért különös megbecsülésnek kell öveznie mindazokat, akik egy életre elkötelezték magukat a vonal és a forma világa mellett, s szellemük, találékonyságuk, tehetségük minden erejét a képzőművészet univerzumának gazdagítása köti le. Kádár Katalin művészetétől az értő szem még sok örömet várhat, a grafikai lelemény kiteljesedését.